Az Isten gyermekei szektát 1968-ban alapította egy David Brandt Berg nevű pedofil, aki egészen addig lelkészként dolgozott, amíg el nem hagyta az egyházat, hogy poligám életvitelt folytathasson. Berg azonban nemcsak a többnejűségben látta az élet értelmét, hanem kicsi gyerekek, így a sajátjai molesztálásában is, amit vallási köntösbe bújtatva próbált (sajnos igen nagy sikerrel) elfogadottá tenni.

A gyülekezethez rengetegen csatlakoztak, majd elképesztő ütemben, egyre több kommuna alakult a világ különböző pontjain. Tagjaik gyerekeket és fiatal nőket erőszakoltak, kínoztak, és kényszerítettek prostitúcióra, amihez a Lukács evangéliumából jól ismert "Kövess engem! Mostantól emberhalász leszel"-passzus szolgáltatott hivatkozási alapot. A globális kultusz tehát amennyire tudta, egyesítette a hagyományos keresztény hitet a beteges, kommunális életvitellel.

A szektából viszonylag épségben kiszabadult nők közül bemutattuk már Dawn Watsont, aki 13 évesen menekült meg az egész gyerekkorát átszövő kínzásokból. A most 43 éves Christina Babinnek azonban sokkal hosszabb idő, pontosan húsz év kellett ahhoz, hogy minden bátorságát összeszedve hátat fordítson a beteges kultusznak, és még ugyanennyi, hogy képes legyen beszélni róla. 

Babin, akárcsak Watson, áldozata volt a szekta ténykedéseinek. Bőven babakorú volt még, amikor anyja a lány hat testvérével együtt csatlakozott az Isten gyermekeihez, ahol prostituáltként szolgálta a már meglévő ügyfeleket, vagy ha kellett (és kellett), akkor új tagokat szerzett. Mindeközben a tagok a gyerekeket szexre és a szekta iránt táplált mélységes lojalitásra kényszerítették. Míg a külvilág csupán annyit érzékelt a gyülekezetből, hogy a tagjai intenzív vallási kinyilatkoztatásokkal fejezik ki hitüket és önmagukat, addig a zárt ajtók mögött rémes dolgok történtek.

Babin még csak 8 éves volt, amikor David Brendt megismertette vele a "szeretet jogát", amely abban merült ki, hogy a kuncsaftok (nevezzük őket így) kiválaszthatták, melyik gyerekkel szeretnének együtt hálni. A gyerekeknek minden felnőttre szüleikként kellett tekinteniük, és el kellett fogadniuk, hogy a világ legtermészetesebb dolga, ha ezek a "szülők" együtt töltik velük az éjszakát.

De csak pár évig ment ez így, aztán hamar eldurvultak a dolgok. Babin szüzességét 11 éves korában egy házaspár vette el, akik időről időre szexuális együttlétre kényszerítették őt, és elhitették vele, hogy ez nemcsak természetes, hanem gyönyörű, kívánatos és csudálatos dolog, ami minden félnek örömére kell, hogy szolgáljon.

Minden együttlét után megkönnyebbülést éreztem, ugyanakkor mérhetetlen bűntudatot is, amiért egy pillanatát sem élveztem. 

Minden egyes kommunában három és húsz közötti család élt, akiket teljesen elzártak a külvilágtól. Babinéket felekezetről felekezetre küldték (jártak Japánban, a Fülöp-szigeteken és Jamaicában is), és ugyan volt néhány kevésbé elvakult közöttük, jórészt mindegyik ugyanazokkal az ocsmány módszerekkel zsigerelte ki áldozatait. A gyerekeket mindenhol koldulásra kényszerítették, ami ha kis időre is, de mutatott némi képet a külvilágból. Épp ezért, hogy kellőképp elriasszák tőle a gyerekeket, minden lehetséges eszközt bevetettek annak érdekében, hogy a kívülállókat negatív fényben tüntessék fel, míg magukról azt a képzetet keltették, hogy a jó szolgálatában állnak. Ezért az esti mesék az eljövendő apokalipszisről vagy az életükre törő, fenyegető külvilágról szóltak.

Azt mondák, az emberek nem értenek meg minket, vagy hogy hamarosan eljön a világvége, mi pedig mártírhalált halunk, miután a kívülállók agyonlőnek minket.

A Fülöp-szigeteken, Manilában szögesdróttal elkerített, börtönre emlékeztető táborba küldték Christinát.

Ez egy olyan hely volt, ahol az erőszak, a magánzárka és a nyilvános ördögűzés mindennapos jelenségek voltak. Amint odakerültem, engem is magánzárkába dugtak, miután megtudták, hogy koldulás közben zenét hallgattam, és szereztem egy bőrkabátot. Megvertek, és a kabátomat is elégették. A bátyám két hónapig ült magánzárkában, miután bevallotta, hogy könyveket olvasott, és dohányzott.

A könyvek olvasása és a játék ugyanis tiltott tevékenységnek számítottak. Filmeket sosem nézhettek, egyedül A Muzsika hangját, de azt is csak azért, mert abban minden gyerek boldog. 

Láttam olyan fiút, akit azért megvertek, mert a homlokát ráncolta mosolygás helyett, egy másikat pedig kidobtak az ablakon, mert nem hagyta abba a sírást. De ha túlzottan mosolyogtál, azért is verés járt.

Reggel héttől ima, koldulás, aztán házimunka, imádkozás, és kínzás. Nagyjából ezekből álltak a gyerekek mindennapjai. Napi egy órát testedzésre is fordítottak, de csak a biztonságos keretek között, nehogy kórházba kerüljenek, ahol a kívülállók kérdésekkel zaklatnák őket. De mivel semmi egyébbel sem volt szabad felhívniuk magukra a kívülállók figyelmét, ezért az épületen kívül meg sem szólalhattak.

Érzelmi robotokká neveltek minket, akik látszólag mindig elégedettek és boldogok voltak, teljesen mindegy, mi történt velük éppen. Pedig én állandóan rettegtem. Olyannyira, hogy gyakran bepisiltem éjszakánként, amit el kellett titkolnom, mert ez azt feltételezte volna, hogy démon szállta meg a testemet, amit azonnal ki kell verni belőlem.

A kultusz vonzotta a kirekesztett, drogfüggő, mentális betegségekkel küzdő embereket, mondja Babin. Arra is emlékszik, hogy állandóan megváltoztatták a nevüket, hogy inkognitóban maradhassanak. 

Christina Babin a szektában töltött két évtized után ismerkedett meg jövendőbeli férjével, akitől teherbe is esett. Az Isten gyermekei arra kényszerítették (volna), hogy adja át nekik a gyermeket, ő azonban megtagadta, és végül ez volt az a pont, ahol tudta, nincs itt maradása többé, és legkisebb testvérével együtt sikerült is elszöknie. Persze fájdalmasan hosszú ideig tartott, mire végre a Los Angeles-i élethez alkalmazkodni tudott, ami viszont meglepő, hogy egyáltalán nem hibáztatja az anyját a történtekért, sőt, mára képes volt maga mögött hagyni a múltját.

Az egyetlen érzés, amit a szektatagok iránt táplálok, az a szánalom. De már nem érdekelnek. Van négy gyönyörű gyermekem, és minden nap hálát adok a sorsnak a szabad életért.

(Mirror)