Amikor egy kedves ismerősünk megtudta, hogy a norvég fennsíkon belül a Rondane Nemzeti Parkot néztük ki magunknak, hogy több napot ott töltsünk túrázással, nevetett, és azt mondta, hogy na, az olyan lesz, mintha a Holdon sátoroznátok.

És igaza lett. Egyrészt nagyon hideg volt. Na nem annyira mint a Holdon (és olyan forróság se volt napközben, mint ott, amikor süti a nap), de közel a sarkkörhöz, több kétezer méter feletti csúcsok között az időjárást egyáltalán nem érdekelte, hogy amúgy milyen évszak kéne, hogy legyen. Hideg volt, és esett elég sokat (ez se történhet meg a Holdon).

És igaza lett. Mert a táj, az olyan volt, amire elsőként azt mondja az ember, hogy holdbéli. Újra: közel a sarkörhöz, kétezres csúcsok között a növény- és állatvilág a fennsíkokon, norvégül fjelleken a tundra élővilága volt.

Vadállatot hollón kívül nem láttunk, de ezt annyira nem is bántuk, mert a környezetvédők nagy örömére és az állattartók nagy bánatára állítólag kifejezetten megnőtt egy időben a farkasok száma. A kövek között kétségbeesetten ehető növényeket kereső egy-két birka nem valószínű, hogy tudatában lett volna, hogy miattuk van mindez.

A növények ellenben elképesztően színpompássá tették a fennsíkokat. Legalábbis olyan sárgákkal, zöldekkel és vörösekkel találkoztunk, amit egyáltalán nem vártunk volna. A folyóvölgyek meg a hideg és a lápok miatt gyönyörű már-már törpenövésű fákkal voltak tele.